Korabeli meghívó a piknikre

A határőr, aki elfelejtett lőni

 Interjú Bella Árpáddal

 

 

v  Biztos rengetegen kérték már fel Önt interjúra. Voltak-e különleges esetek?

Igen, két különleges esetre emlékszem. Egyszer felkeresett a CNN, az az amerikai tévétársaság, amelynek az információs rendszere behálózza az egész világot. Ugyanígy a BBC.
Egyszer a kertben dolgozgattam, beront egy taxisofőr, és megkérdezi, hogy én vagyok-e a Bella úr. Mondtam, hogy én. Erre félve mondja, hogy hozott egy embert, akit ő nem ért, mert valami érdekes nyelven beszél, és csak azt mondta neki, hogy. „Csapod, Bella Úr”. Kiderült, hogy egy brazil újságíró.
Ezen kívül Európából számtalanszor kerestek, voltak arabok, japánok, ausztrálok

v  Hol tetszett végezni?

Gimnáziumban végeztem, Sopronban, a kedvenc tárgyam a történelem volt, a földrajz és a biológia azon része, amikor növényekkel, virágokkal foglalkoztunk. Aztán, hogy hogy lettem határőr? Volt nekem egy igen kedves barátom, akivel együtt gyerekeskedtünk, együtt jártunk iskolába, és neki a bátyja már tiszt volt. Na, ő beszélt rá, hogy menjek el felvételizni. Aztán a sors úgy hozta, hogy engem felvettek – őt meg nem.
Ott forgalom-ellenőrzést tanultam. Később Sopronba helyeztek dolgozni. Szerteágazó ismertekre volt itt szükség: egészségügyi előírásokra kellett figyelni, ellenőrizni, mit visznek át, útleveleket kellett ismerni, hogy csak párat említsek.

v  Mekkora volt a forgalom a határnál?

Amikor én ott dolgozni kezdtem, ’69-ben, évi háromszáz-ötszázezer között volt ez a szám. Mikor ’91-ben elmentem onnan, ez a szám már hatmillió volt. Csak a probléma az volt, hogy a magyar osztrák határ nem csak két ország közönséges határa volt, hanem a két világrendszer határa! A szocialista és a nyugati országok között.

v  Mennyi szabadideje volt?

Nagyon kevés. Nálunk, a családban nem lehetett hétvégére programot szervezni, mert volt, hogy szombat reggel jött a hívás, hogy menjek az őrhelyemre. Ez főleg nyáron volt jellemző, amikor nagy volt a turistaforgalom. Volt, hogy egy nyaralást kellett elhalasztani miatta. Szabadidőmben a kis szőlőnket műveltem. Ezt már a nagyszüleim is végezték, jó emlékek kötnek a szőlőskerthez, ott mindig összegyűltek az unokák, játszottunk…

 A piknikkel kapcsolatban:

v  Miről tudott? Mit sejtett?

Aznap reggel jött a távirat, hogy NDK-sok megjelenésére számítanak a határnál. Gondoltam, hogy jól van, nem izgatott annyira. Aztán, amikor odaértem a határátkelőhöz, láttam, hogy pár fotós áll a határ túloldalán. Nem tudtam, mit keresnek ott. Aztán három előtt kiderült: akkor, amikor megjelent vagy hatszáz NDK-s. Ésszerűen gondolkodtam, és nem tudtam mit tenni. Néztem őket. Egyesek átértek a határon, lerogytak és nevettek , vagy sírtak, mások jóval tovább futottak, csak kiabálták, utánuk, hogy álljanak meg. Aztán kiderült, hogy a politikusok ezt egy próbának, kísérletnek szánták, mit szól Moszkva ennyi ember szökéséhez. Meg merném rágalmazni azokat a fotósokat, akik ott álltak már délelőtt a határnál azzal, hogy ők már tudták, mi fog történni…

 

v  Hogyan mondta el ezt otthon?

Tudniillik, augusztus 19-én van a házassági évfordulónk. Megbeszéltünk egy időpontot, hogy mikor érek haza. Órákat késtem ahhoz képest… Ott ült a család a megterített, kardvirággal (mindig azt veszek a feleségemnek) díszített asztalnál, csöndben, szomorúan. Először próbáltam viccelődni, aztán elmondtam, hogy mi történt. Kiderült, hogy már tudják ezt, mert hallgatták a rádiót, megnézték a tévében is… „És mi lesz velünk, ha Téged bevisznek?”kérdezték. Akkor nem lettem volna a helyükben.

v  A sajtó hogyan reagált?

Először nagyon felkapták az ügyet, majd hallgattak, mint a sír. Hogy miért? Várták Oroszország mit szól az ügyhöz. De ez szerencsésen alakult: a szovjetek nem kifogásolta a döntésemet. Mert mi is történt? Egy kiélezett helyzetben sikerült egy jó döntést hozni, ami később is megállta a helyét. A soproniak öröme pedig a menekültekkel vetekedett.

Interjú- Bolla Mariannal

Interjú Bolla Mariannával - Abszurd és eufória


Bolla Marianna tanárnő egy preparált fa képét küldi nekem. Kissé csodálkozom, hiszen mi a páneurópai piknikkel kapcsolatban kértünk tőle interjút, nem biológia témakörben. De Marianna néni készséggel válaszol, mikor erről kérdezem.

-Van egy ilyen mondás, biztosan ismeritek- kezdi mosolyogva-hogy a fa széllel szemben a gyökerével válaszol. Tehát azt az embert, aki valamihez, valakihez kötődik, nehezebb megtéveszteni, mint azt, aki nem tartozik semmihez, senkihez. És, ha jól megnézted, a fa gyökere akkora volt, amekkora a koronája. No és, ez most hogy jön a piknikhez? Meg kell ismerni a fiataloknak is a múltjukat, a népük történetét, nem lehet mindez közömbös számukra. Éppen ezért örültem, amikor felkértetek erre, hogy osszam meg veletek az élményeimet. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám ezt “szemléltetni” érzékeltetni veletek, végül arra jutottam, hogy két idegen szót választok majd beszélgetésünk mottójául: az ABSZURD és EUFÓRIA kifejezéseket.

 

Abszurd világba születtem, a kommunizmus embertelenségébe.  A polgárokból, a parasztokból a hitet, a reményt és a szeretet, ki akarták irtani. És közben hirdették, hogy ez így jól van!

Általános iskolás voltam még csak  ’56-ban, de azt kilenc esztendősen is feltűnt, hogy annyi mosolygós, bizalommal teli arcot még nem láttam. Két és fél hétig élhettük ezt az állapotot.

Néhány mozzanatot idézek életemből azért, hogy valamit felvillantsak az “abszurd világból”.

Az egyetemi éveim alatt megadatott, hogy kijutottam a nagy Szovjetunióba terepgyakorlatra. Hát, nagy csalódás volt. Akkoriban mindenhonnan azt hallottuk, hogy mennyire le vagyunk maradva, hozzájuk kéne igazodnunk, a  nagy Szovjetunióhoz mert, hogy ők már közelítik Kánaánt…
Meglepetten néztük a boltok üres kirakatát. A ruhaboltban a polcokon egy-két fogas, de ruha semmi. A neves egyetemen, ahol elszállásoltak minket, poloskák potyogtak a plafonról, egy héten csak egyszer lehetett meleg vízzel zuhanyozni. Egy kefírre órákat vártunk.
Visszatérésünkkor a vonaton a magyar határt elérve, mindenki sírva énekelte a Himnuszt… Azt hiszem, én ott lettem igazán magyar!

Pár évvel később tapasztaltam meg ennek az ellentettjét: Svájcban és Ausztriában jártuk a hegyeket.  A svájciak nemzeti ünnepén (aug. 1.) élhettük át, milyen a szívből jövő ünneplés – nem a feszélyezettség és a kényszeredettség –az emberek önként vettek rész az előkészületekben. Szép emlék ez is.

Amikor már férjnél voltam, és a tananyaghoz kerestünk (mindketten tanárok vagyunk) a Bécsi-dombon, vagy a Szárhalmi erdőben növényeket, sokszor kutyás katonákkal jöttek utánunk.

Aztán Chilében, amikor megbukott a kommunista rendszer elnöke, felkértek minket, hogy délután a Petőfi téren emlékezzünk meg róla. Ehhez kérték az én támogatásomat.  Ebben persze nem akartam részt venni. A tüntetésre nem mentem el. Majd másnap hallottam, hogy néhány tanítványom kiment, és a hivatalos program után elénekelték a Himnuszt. Ez hogy lehetséges, kérték tőlem számon? Nem tudtam, mit feleljek.
Kínos  volt a Ki tud többet a Szovjetunióról? verseny évenkénti szervezése. Olyan szép Magyarország! Annyi értékünk van! Nehogy már a Szovjetunióról kelljen vetélkedőt szervezni!

1989-ben a piknik életem egyik legfelemelőbb – eufórikus élménye volt. Sajnos, nem lehettem ott a határnyitásnál, de több csoport NDK-s állampolgárt is láttam . A sajtóban nagy figyelemmel kísértük az eseményeket. Ez igazi eufória volt, és egész Sopront áthatotta ez hangulat.

Lelkesen vágtuk börtönünk kerítését, hallgattuk a szónokokat.

Mikor néhány héttel később kihirdették, hogy a határt kinyitják, azon az estén éjfélkor férjemmel a Jereván lakótelep benzinkútjához, és  boldogan integettünk a határállomás felé tartó keletnémeteknek. Képzelhetitek… Két tanár ember - éjjel fél tizenkettő körül az osztrák-magyar határnál.

Végül megmutatja nekünk tárgyi emlékeit- egy darabot a vasfüggönyből, a bizonyítékát, hogy a kommunista időkben megfigyelték és felbontották a levelezésüket, és a híres plakátot, miszerint:
Elvtársak, vége.

 

 

 

 

 

A határnyitás első évfordulóján - Habsburg Ottó a határnál

A képeslapon többek között  Habsburg Ottó aláírása látható 

A Vasfüggönyből vágott darab, és annak eredetiségét igazoló irat

Elvtársak,vége!

Íme a logónk

A HATÁRBONTriÓ csapat logója

Újságcikk

 A páneurópai piknik

avagy a magyararországi határnyitás
(részlet a Világ című belga folyóiratból)

 Ezen a héten az Európai Unió megalapításának előzményeivel foglalkozunk. Tegnap két tudósítónk Berlin esős utcáit járta, a fal leomlásának szemtanúit keresve. A mai napon egy kevésbé ismerrt, ám annál inkább felemelő eseményt vizsgálunk, az úgynevezett páneurópai pikniket.

 Még csak hajnolidik, de már szakácsok állítják bográcsaikat, dolgos feleségeik veszik elő az éjjel sült kenyeret, szelik fel, kenik házi libazsírral, megszórják hagymával, s boldogan tekintenek a bíborszínű, tiszta égboltra. Távolabb tőlük egy kis fás terület-arra húzódott huszonöt éve a halálos huzalként is emlegetett vasfüggöny. Az Ausztria és Magyarország közötti határ áttörésének huszonötödik évfordulóján újra összegyűlik itt magyar és osztrák, idős és fiatal, hogy együtt emlékezzenek meg a neves eseményről.

 Elsőként egy vidáman beszélgető családot pillantunk meg. Odasietünk a harmatos fűben és megkérdezzük, itt voltak-e a pikniken huszonöt évvel ezelőtt is.

- Nem, sajnos nem jöttünk ki, de megtehettük volna!-rázza a fejét egy koros férfi- Viszont a környező falvak egyikében van egy kis kertünk, ott elszállásoltunk négy NDK-s fiatalt. Fel is jelentett minket a szomszéd, aki látta, de a határáttörés után a bíróság nem foglalkozott a perünkkel- mosolyodik el.

 -Érdekes volt- kezdi a felesége- az unokáinkkal jöttünk ma, mutattam nekik, hogy ezen, meg ezen az úton sorban álltak a trabantok. Bennük étel, ruha, babajáték... Már nem kellett a németeknek. Csak, hogy átjussanak!

 De valójában mi is történt?

 Magyarországon már régóta problémát okozott a megszámlálhatatlan NDK-s menekült, de a határokat zárva kellett tartaniuk. Magyarországnak jól jött volna egy ürürgy, amivel elengedhetik őket. Ez az ürügy meglett számukra a páneurópai piknik alkalmával.

Sopron (a magyarok között a "hűség városá"-nak nevezett) település lakói nem szerették a vasfüggönyt, ódzkodtak tőle. Éppen ezért, amikor kiderült, hogy lebontják és modernizálják, jött az ötlet, hogy ünnepséget rendeznk a határ mellett. Az eredeti terv az volt, hogy a határvonalon raknak egy hatalmas tüzet, körülülik, s ott sütik a szalonnát. Ezt az osztrák hatóság úgy, ahogy volt, ellenezte. Akkor vetődött fel, hogy mint egy szimbolikus jelképként is, nyissák ki a határt, s a túloldalon lesz majd a program. Egy ócska, rozsdás lakattal leláncolt kicsi kaput jelöltek ki a határátkelésre.

 Bella Árpád az aznapra kijelölt útlevélkezelő háromra várta a piknikezőket. Ugyan tudott róla, hogy Budapesten és a Balaton partján is rengeteg NDK-s menekült van, s arra is számított, hogy sok német fülébe eljutott a határnyitás híre, de azt egyenesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy hosszú, tömött sorokban elindulnak a kis átkelő felé. Három előtt néhány perccel emberek tűntek fel a távolban. Mikor közelebb értek, az őrök elbizonytalanodtak: Ezek nem magyarok- ez egy NDK-s csapat!

 Igen ám-de csak olyan magyar és osztrák polgárokat engedhettek át, akiknek alkalomra szóló útlevéllel rendelkeztek! Az öt határőr csak erőszakkal tarthatta volna távol a tömeget. Röviden lepergett előttük, mit tehetnének. Ekkor azonban észrevették, hogy a határ másik oldalán már integetnek a menekülőknek, akik gyorsan pezsgőt bontottak-s neki a határnak! Rengeteg fotós, újságíró volt a határ mindkét oldalán-így megörökítették a szép pillanatokat. Ahogy  Bella Árpád fogalmazott: nem sokon múlott, csupán a határőrök döntésén, hogy ma nem kegyhely, hanem emlékhely található Sopronpusztán... Közel hatszáz német szökött át sértetlenül.

 Ki hitte volna huszonöt éve, hogy egy  rozsdás, két méteres kis kapu üt először lyukat a nagy és gyűlölt berlini falba? A soproniak azóta minden évben büszkén éneklik a helyszínen a magyar himnuszt.

Holpár Anna írása 

Csapatunk tagjai, avagy a HATÁRBONTriÓ

latin közmondás

,,A barátság próbája az idő"

Holpár Anna:

 Budapesten születtem, 2002. június harmincadikán. Szüleim soproniak, de Budapesten tanultak,  s ott is álltak munkába. Csak öcsém, András születése után, 2008 nyarán kötöztünk haza, Sopronba. Ezen az őszön a soproni Szent Orsolya Iskola 1.a osztályában kezdtem a tanulást. Már ilyenkor is kedvencem volt az olvasás.
 Ha éppen nem olvasok vagy testvéreimmel (Gergő- 2001, András-2007) játszok szívesen fuvolázok, írogatok verset-mesét, sakkozok. Bár sakkozni már nem tudok olyan jól, mint óvodás koromban, mikor versenyszerűen játszottam.
 A kedvenc éveim a kisgimnáziumi évek! Nagyon élvez(t)em (Vigyázz, hosszú lesz!) az irodalom, történelem, kémia, latin, nyelvtan, német órákat, és a tanáraim se szigorúak. Szerintem megéri kisgimnáziumba menni!
 Most nyáron örömteli esemény történt! Megszületett családunk hatodik tagja, Dóra!
Szeretem Őt, és sok energiát ad a tanuláshoz, kihívásokhoz, ha egy kicsit a kezemben foghatom.

Kovács Fanni:

Sopronban születtem 2001. november harmadikán. Két testvéremmel és szüleinkkel a Lőverekben élünk. Kamilla Szombathelyen tanul, konzervatóriumban, fagott szakon, ő most tizedikes. Enikő negyedikbe jár a Hunyadiba - egykor én is oda jártam, csak ötödikben felvételiztem az Orsolya Iskolába, ahová most is járok.
  Ezen kívűl még a zeneiskolát is látogatom - heti háromszor. Zongorázni tanulok, immár negyedik éve, nagyon szeretek zongorázni - nem amit gyakorolni kell, inkább csak saját kedvemre. Heti kétszer úszom.
 Ezekből kitalálhatod, hogy nem sok szabadidőm van. Főleg, mert ez a hetedikes tanév nagyon nehéz. Megkedveltem egypár új tantárgyat, a kémiát, a földrajzot, a fizikát, de kedvenc tantárgyam a magyar.
Jó pár éve írok meséket, ez a hobbim. Szeretek még fotózni, és a kutyámmal, Rebivel játszani, és olvasni.

Peitl Berta:

Pécsett születtem, mert a szüleim akkor ott dolgoztak. Van egy öcsém, Rudi, aki most ötödikes. Szüleim orvosok, de én nem szeretnék orvos lenni! Sokkal inkább érdekelnek a művészetek-de leginább a rajzolás. Minden vasárnap rajzszakkörön veszek részt.
 Az osztálytársaimat gyakran szórakoztatom a rajzaimmal, van, hogy őket rajzolom le, mókásan. Minden órán rajzolok, nem csak a rajzon - ez egy rossz tulajdonságom, de még így is kitűnő voltam tavaly. A kedvenc tantárgyam a kémia és a magyar. Érdekesnek tartom a reál tárgyakat, de könnyebben tanulom a humánt.
 Magántanárnál tanulok fuvolázok, ezt nagyon szeretem! Ha szabadidőm van, a barátnőimmel töltöm, vagy a családommal, esetleg olvasok. Szívesen szerkesztek fényképeket, videókat a telefonomon. De nagyon fontos számomra a tanulás, általában érdekel az, amiről tanulok. 

Jössz velünk piknikezni?

Huszonöt éve, nem is olyan régen történt!

Csupán egy pikniknek indult, de történelmi jelentősségű esemény lett.
Ugye, már sejted, miről beszélek?

 Az 1989. auguszus tizenkilencedikei határáttörésről!

  Ha érdekel a téma, vagy csak kedvet kaptál érdekes, elgondolkodtató esszéket olvasni, esetleg anyagot gyűjtesz kiselőadáshoz, tarts velünk! Kellemes utazást, sok-sok felemelő pillanatot kívánunk!

 a HATÁRBONTriÓ